Megmérek minden bánatot:
Rászűkül szemem.
Olyan nehéz-e másnak is,
Vagy könnyebb, mint nekem.

Vajon ők régen tűrik-e,
Vagy újkeletű baj -
Én nem tudom a dátumát,
Oly régóta fáj.

S kik sebesülten élnek is,
És küszködnek vele,
Ha volna inkább alkalom,
Nem meghalnának-e?

Tudom, van néhány szenvedő,
Ki végül mosolyog.
(Utánozhatod csak a fényt,
Ha az olaj kifogy.)

S ha felgyűlne több ezer év
Az egykori bajon,
A fokozatos elmúlás
Vigasz lenne vajon?

Vagy mindent tűrnének tovább,
Ideg-évszázadot,
Kifeszülve a nagyobb kín
S a szeretet között?

Mondják, van sérült számtalan,
Az ok sok lehet.
A halál csupán egyszeri:
Leszegzi a szemet.

Ott van a szükség. A hideg,
A kétségbeesés.
Ha rokon szeme kerget el,
Míg rokon szeme néz.

S bár megnevezni nem tudom
Egész pontosan, ám
Gyötrelmes vigaszt nyújt nekem
Itt a kálvárián

Az, hogy sokfajta a kereszt,
És cipelik, mint én -
És megborzongok: hátha van
Olyan, mint az enyém.

Gergely Ágnes fordítása

Igen, és ha az évszakhoz nem illő meleg
Kitör majd az öreg jövő év utolján,
És az eső- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleiktől a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felhők,

Akkor nem érted majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a június-hevű szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:

Hol is?

Vas István fordítása

...hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkor napsugárét, mely szökdelt és fényeskedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek biztosan e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; - csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…

Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
— de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

— Vagy pedig egyszer sem.

Egyedül akkor vagy igazán,
ha zsúfolt kávézók teraszán,
vagy hangos pályaudvarokon
sétálva rád talál a magány.
Egyedül akkor vagy igazán.

Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem.

Magamnak fáj, ami bennem fáj.

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,
olyan, mint akit a félelem űz,
s nincs menedéke sehol.
Hányszor futottam valami elől,
ami körvonalazatlanul égette a szívem,
de hiába volt minden.
Mert amit nem lát az ember,
csak belülre rajzolja a képzelet,
attól nem szabadulhat.
Ott voltál mindenütt,
s én úgy tettem, mintha nem így lenne,
mintha lenne más,
melletted egy szívdobbanás
az utolsó lélegzet -
nélküled.

Már látom,átéltem mindazt,
mitől valaha féltettetek,
már tudom könnyezek mindazért
miért-szerintetek-nem érdemes,
 
már látom,olyan leszek,
mint az áradó víz,s egyetlen,
mozdulatlan táj rendje benne:
 
mert boldognak lenni
egy boldogtalan világban,
vagy boldogtalannak lenni
a boldogságra teremtett természetben-
 
mit érhet az?

Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát.

a fal
kívülről ellenállás
belülről védelem

állt ott magában társtalan
látszott
gondja van számtalan
nem érintette meg a napfény
a hétköznapi derű
nem édes akart lenni
hanem keserű

Zajtalan rezeg a levegő,
párája pattan, eloson,
oly hontalan szegény,
a semmiben lebegő –
nézd, nézd, nem akarom,
hogy ne fájjon szívem helyén
a kő.

Minden idő az arcomra ül,
mely félelem nélkül telik el,
minden más csak tolongva
gyűlik a szíven belül –
ezért sírni fogok, s félni kell,
ha vétlen fényed otthonomra
derül.

Hallgat a tompa döbbenet,
nem kérdezek, s nem felel,
hisz csak őrizni jöttem én
láthatatlan közeled –
úgy úsznék az égre fel
– mint fák közé a fény –
veled.

Kísérlek karöltve, szótlanul –
az álmokat te is szereted,
hadd gazdagodjak, én szegény,
hagyj egy kicsit józanul
- a kúrálhatatlan részeget -,
hadd legyek fent, s az erény
alul.

Minden rossz és kevés, ami van:
nézek feléd szikrázó szemmel –
végül kezdek valamit életemmel,
csak ne lennék ily önmagam –
fejemet két kézzel emelem fel,
s harminckét foggal harapom el
szavam.

Régóta hang se jön felém,
bár tudom, börtönöm alatt
sokféle tarka lény lakik,
lassan ledönti a falat.

Akkor szabad lennék megint,
de menni én már nem tudok,
tovább ülök cellám helyén
és arcomon eső csorog.

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.
 
És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

Hogyan várhatod, hogy kezedben kinyíljon a virág,
ha egy vulkán izzik szívedben.

Shopenhauer, a nagy filozófus azt mondta: minden ember a saját határait a világ határainak tartja. Amikor eljutunk egy problémához, amiről megállapítjuk, hogy nem oldható meg az egyedi életünkben vagy a kapcsolatainkban, a családunkhoz vagy a közösségekhez, intézményekhez való viszonyunkban, akkor valójában nem egy megoldhatatlan helyzet elé kerültünk, hanem a saját határainkig jutottunk el.

Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
állok magam, azt sem tudom, hány éve már, - az éveim
       gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

 Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
       hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

 A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
       s a domb mögül jönnek felém az emberek.

 Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom -
ó, mi lehet a domb mögött? - csak egyszer látnám legalább,
de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
       s titok marad a volt-titok halálomig.

Érzem a kezemen, a vállamon,
a csendben, a zajban, valahol...
érzem a pillanatban,
érzem, hogy itt maradtam,
érzem, de el nem mondhatom;
tudod..., tudod ez a fájdalom.

Ha tudtam is, hogy boldog nem leszek,
azt nem tudtam, hogy ily boldogtalan,
ezért, hogy tátogok csak, mint a hal
- ha szólni vágyom - s nem hallik szavam.

Így állok itt. Ez múltam és jövőm.
S ezért nem értem, miért épített
körém az isten országot, mezőt,
erdőt, hegyet, s fejem fölé eget?